csak én ülök a kis avarral befedett meleg kis kotorékomban.

Itt a jó idő és a facebook hetek óta hangos a különböző futóversenyeken résztvevő ismerőseim élményeitől. Mindig elgondolkodom, hogy jó lenne nekem is menni. Nagy feeling, közösség, csili-vili medálok, parafatáblára kibiggyeszthető rajtszámok és nem mellesleg jó pár száz elégetett kalória. Mi tart vissza? A horibilis jelentkezési díjak. Oké, meg kell szervezni, kifizetni az útvonal biztosítást, meg kell venni a jutalmakat, ki kell fizetni a segítőket, de mégis emberenként 5000HUF de láttam olyan maratont is ahol 15.000HUF az ár mit legombolnak. Oké „én” nem esek neki a 42 kilométernek, de mégis ez rablás.  

 Facebook ma engem is megajándékozott egy idevágó emlékkel. 4 éve zivatar előtt a Margit-szigeten döcögök. Nekem maradt ez, de mára mire a gyerek elalszik, engem elvisz a villamos a város egyik végéből a szigetre már ott járunk, hogy 8 óra és ekkor kezdek futni. Lesz 10 is mire hazaérek és csak futottam egy szigetkört. Bár közelebb lenne… na majd hétvégente, így hétköznapokra marad a terem és a futópad. Maradna, ha jelenleg nem sajnálnám a terembérlet árát. 

Ördögi kör ez. Na nem puffogok tovább, mint egy fugu. Tudom, kifogások ezerrel, hogy csak fogom kellene magam és futnom bármerre. Azért van lábam és semmibe s kerül. A szigetet a szép látvány miatt szeretem, meg ha ott egyszer megindulsz akkor már körbe futod… nem kell figyelned az autó forgalomra, hogy egy nyomi biciklis elcsap vagy kerülgetned az andalgó turistákat stb… A futópad monotonsága anyiban mást ad, hogy ott megvan az a kényelmesség, hogy kikapcsolhatod az agyadat és csak futsz egy jó playlist-el a füledben és hipp-hopp meg is van az adott km. Rákényszerít, hogy ne állj le sétálgatni.

De… A délelőtti nagy elhatározás ellenére…

8 óra múlt és a fiúkkal ülök a gép előtt és játszunk. Ez nekem a napi közösségi életem: este 1 - 1,5 játék közben kibeszéljük a napi dolgokat. Fél 10. Dühöngök, hogy mehettem volna edzeni is…

Ismétlődő dolgok. Utálom.